1973. március 15-én, miután délelőtt jutalmat kapott egy irodalmi pályázat megnyeréséért, délután pedig a rendőrök gumibottal kergették a Krisztina körúton, László János elgondolkozott az élet kiszámíthatatlanságán. Író akart lenni, ezért érteni próbálta a világot. Gondolatait versekbe és novellákba öntötte, majd a népszerű hetilap, az Ifjúsági Magazin szerkesztőségébe küldte.

A válasz postafordultával érkezett, és szó szerint ez állt benne: "Kedves László János, még a hozzánk beáramló kézirattömegben is kirívó az ön írásainak igénytelensége." Ez fájt. Más volt, mint egy foghúzás, de mégis: fájt.

A szavak helyett ekkor a képek felé fordult. Világosítónak jelentkezett az MTI-be, és már az első napon roppant felelősségteljes feladatot bíztak rá: uzsonnát kellett hoznia a fotórovat munkatársainak. Miután látszott, hogy a parizerfronton megállja a helyét, járni kezdte a fotósokkal az országot. Gyárakban, téeszekben cipelte a lámpákat, és ő vitte a mélybe az uránbányászok ünneplőruháját, hogy abban örökíthessék meg őket kitüntetésük alkalmából. A föld alatt kiderült róla, hogy jól bírja a bezártságot. A bányák, barlangok és alagutak szinte második otthonává váltak, ha valahol beindult egy fúrópajzs, már tudták, kit kell a fotóssal a helyszínre küldeni. Két év telt el, mire az első saját felvétele megjelent. Az érzékeny, témája bonyolultságát meghökkentő egyszerűséggel összefoglaló fotón néhány panelház volt látható, ezzel a kifejező képaláírással: "A dinamikusan fejlődő Ajka".

Egyszer, miközben Tatabányán a föld alatt sertepertélt, az egyik fronthajtásban megroppant a zsalu, és a füléig benyomta a kobakot. László János akkor úgy döntött, állást változtat. A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumba igazolt, és itteni munkája tényleg veszélytelennek bizonyult: díjnyertes tehenekről kellett fotókat készítenie. Egyik vidéki útján aztán egy inszeminátor már-már hihetetlen dolgot mesélt: az amerikai Maine államban a szarvasmarhákat olyan jól tartják, hogy saját színes tévéjük van, és karácsonyfát állítanak nekik. Lászlónak erről ismét az élet kiszámíthatatlansága jutott eszébe. Úgy érezte, ha már nem lehet marha Maine-ben, legjobb a saját kezébe vennie a sorsát, ezért a lipcsei grafikai és könyvművészeti főiskolán kezdett tanulni.

Az NDK hihetetlen volt. A főiskola rektora villamoson integető munkásokról festett óriási képeket, az emberek bizalmatlanul méregették a hosszú hajú Lászlót, akit, ha fényképezőgépet láttak nála, rendszeresen igazoltattak a rendőrök. Betegnek tűnt az ország, paranoiásnak, feldolgozatlan múlttal, és feldolgozhatatlan jelennel. Négy évig tanult kint, aztán hazajött. A Magyar Hirdetőnél kapott állást, és fizetését rendhagyó módon egészítette ki: külföldieket fényképezett. Ha IBUSZ-csoport érkezett valahová, ő ott termett, elkísérte a turistákat az éjszakába, fotózott az éttermekben és mulatókban, másnap délelőtt pedig a már előhívott képeket árulta nekik. Az üzlet jól ment, László azonban nem az a takarékos fajta. Szeretett szórakozni, és talán nem véletlen, hogy ebből az időszakból származik az a rekordja is, amelyet soha nem sikerült túlszárnyalnia: egyik nap a Zöldfa nevű egységben pontosan százhetven kisfröccsöt rendelt.

Egy alkalommal aztán az új Magyar Nagylexikontól keresték, mert kiderült, hogy van fényképe a híres finn építész, Alvar Aalto valamelyik munkájáról. Az egyik kérés hozta a másikat, ő pedig hamarosan azon kapta magát, hogy autójában ülve A-tól Z-ig vadássza a szócikkekhez való illusztrációkat. A "B" betűhöz a Balatont és a barokk templomokat fényképezte, a "C"-hez a váci bazilikát, melyet Isidore Canevale tervezett, Erdélyben szász fatemplomokat fotózott, Besztercebányán a bányakapitányság épületét, de legjobban az olyan munkákat szerette, mint a kalotaszegi. Itt talált a bejárati ajtó elé épített portikuszt a "P"-hez, festett mennyezetet az "F"-hez, melyet az "U" betűhöz tartozó Umling Lőrinc készített.

Munkájának lett egy furcsa mellékterméke is, a különös feliratú táblák gyűjteménye. Az elsőt még Abán kapta le, a temetőnél. "Őrizzük meg temetőnk rendjét, gödröket ne ássunk, a hulladékot a kijelölt helyre tegyük", állt ezen, bár ennél is cifrábbat látott Budapesten. A Farkasréti temető renoválásra váró urnafalán ugyanis erre figyelmeztetett egy tábla: "Vigyázat, életveszély". Képeit a Hócipő című újság is megjelentette, később a dizájncenter elnevezésű rovathoz készített illusztrációkat. Idővel ráállt a szeme a furcsaságokra, az autóülésből átalakított padra, a szomorú kerti törpére, vagy belgiumi útján azokra a postaládákra, melyeket kalitkából, kiszuperált tévékészülékből vagy tejeskannából készítettek.

Néhány éve a zempléni fesztivál kiadványához kértek tőle légi felvételeket, ő pedig bérelt egy kisgépet pilótával, és ha már odafent volt, lefotózott minden érdekes épületet. Tulajdonképpen ugyanazt csinálta, amit hajdan a külföldi turistákkal: megkereste az épületek tulajdonosait, és szerény fizetségért felajánlotta a már kész képeket. Az ötlet bevált, László pedig egyre jobban érezte magát a levegőben. Fotózott várakat, hidakat, családi házakat, és templomokat, épülő beruházásokat dokumentált, a Balatonról pedig háromszáz méterenként készített felvételeket. Néha a település polgármesterét próbálta rábeszélni egy-egy képre, néha a papot, egy Pest megyei magánkastély tulajdonosa viszont azért fizetett, hogy tüntesse el még az épületről készített negatívot is.

A légifotózás furcsa műfaj. Itt nem a legrövidebb úton kellett eljutni egyik pontból a másikba, hanem az épületek fölött kisebb-nagyobb köröket leírva, állandóan süllyedve és emelkedve. Olyan volt ez, mint valami gigantikus pelenkaöltés a levegőben, és ezt nem mindenki bírta. Volt, hogy egymás után hatszor hánytak László mögött a gépben, egyszer pedig le kellett szállniuk, olyan rosszul lett az őket kísérő pilótatanuló. László eközben megismerte az egész országot. Győr mellett marmonkannákból tankolták meg a gépét, a nyíregyházi leszállópályán egy stoppos kéredzkedett fel hozzá, a majki kolostor fölött repülve a némasági fogadalmat tett szerzetesekre gondolt, az újpalotai lakótelep fölött viszont csak ez jutott eszébe: úristen, de ronda.

Az évek alatt mintegy százezer légi felvételt készített. Öt különböző kiadványt állított össze ezekből, és írt egy szakácskönyvet is, melyhez az M5-ös autópálya építkezését fotózva kapott kedvet. Ehhez szinte szó szerint végigette a Budapest-Szeged között futó nyomvonalat. Hízott harminchét kilót, gasztronómiai élményeinek csúcsát pedig az a rúd szamárszalámi jelentette, amellyel Kiskunfélegyházánál kínálták meg.

Ekkor jött rá, hogy nem a konyha az ő világa, hanem a repülés. Különös egyébként a levegőben lenni: hiába zúg a gép, az ember úgy érzi, mintha belerepülne a csendbe. Az ég hatalmasan feszül odafönt, és László János ilyenkor mintha a végtelen szélén lebegne, egyetlen perccel a teremtés után. Otthon aztán végignézi a képeit, a csipkés várakat, keskeny folyókat és az embereket, akiket szinte ki sem lehet venni a felvételeken, és mindez olyan más, annyira különbözik attól, amit megszokott, hogy nem szűnik meg csodálkozni. Hát tényleg ilyen lenne a világ? - tűnődik.

És: ilyen.

Falusy  Zsigmond       
Népszabadság , 2008. aug .13

1 |