Légifotók a lap alján találhatók!

Budapest XII. kerülete (a Hegyvidék) a város budai oldalának középső, főképp hegyvidéki területein fekszik. Jelentős területeit erdő borítja. Északon a II. kerület, keleten az I. kerület, délen a XI. kerület határolja. Nyugati határa egyben Budapest határa is, a szomszédos települések Budakeszi és Budaörs.

A XII. kerület 1930-ban jött létre Budapest közigazgatásának átszervezése kapcsán az I. kerület egy részéből.

A kerület története lényegében a Buda vonzáskörében, annak közigazgatási területén élő kisebb települések, majorságok, erdő- és szőlőbirtokosságok történetéből tevődik össze.

A várhegy, vagy pontosabban Buda városa és a Budai-hegyek közötti, a hajdani Ördög-árok formálta völgyben a Pasaréttől a Tabánig alakult ki a Krisztinaváros. A várhegy nyugati lábánál – a mai Vérmezőnél jóval nagyobb területen – a XVIII. században az ún. „Glacis”, a vár védelmi övezetéhez tartozó, szigorú építési tilalom alatt álló, és a vár katonai kormányzója által kezelt terület volt.

Ez akadályozta hosszú ideig az itteni külváros létrejöttét is. Albert herceg akkori helytartó feleségének, Krisztina főhercegnőnek (Mária Terézia lányának) közbenjárására 1772-ben megkezdődhetett a terület egy részén a parcellázás. Ugyanettől az évtől nevezték a területet hivatalosan mai nevén Krisztinavárosnak. Öt kisebb területe közül a Városmajor tartozik a XII. kerülethez. A „Major”, ahogy a helybéliek hívják, eredetileg az Ördög-árok árterületén elterülő kaszáló volt. A mai parkot II. József alapította 1787-ben, és ekkor kapta a Stadt-Meierhof (Városmajor) nevet is.

A parkon vezetett keresztül a legjelentősebb budai vízfolyás, az Ördög-árok. 1920-ban az árkot beboltozták, a fákat pótolták, és a terület egy részén engedélyezték az építkezést. A park északi sarkában található a Fogaskerekű vasút alsó végállomása.

A kerület északi részének képét a Hunyad-orom és a tőle délre és északra lefutó völgyek határozzák meg, melyek legnagyobb része a 18. század végéig a budai karmeliták birtoka volt. Neve a 18-19. században először Sauwinkel (Disznó-zug), majd Auwinkel (Liget-zug) volt. Az 1847-es Dűlőkeresztelőn Döbrentei Gábor keresztelte el az északi szűkebb völgyszakaszt Zugligetnek, a Krisztinaváros felé kiszélesedő déli részt Virányosnak. Ez utóbbi déli csücskében terült el a régi vízivárosi temető, ahova a Martinovics Ignác-féle felkelés Vérmezőn kivégzett tagjait is eltemették.

A Hunyad-orom déli oldalán futó völgy, a német Brunnthal (Brunnental) szintén a Dűlőkeresztelőn „magyarosodott” Kútvölgyre. A még a 19. században is sűrű erdőkkel borított vidék „vadságát” csak egy-egy majorság gyümölcsöse, szántója törte meg. A Zugliget hajdan Mátyás király vadaskertjéhez tartozott, és gazdag volt vadkanokban, innen eredt valószínűleg a német elnevezése, ami az itteni Disznófő-forrásban ma is él.

A városrészek a 19. század második felében, különösen a szőlők pusztulása után kezdtek beépülni. A vidék jelentős része azonban ma is beépítetlen kirándulóterület, és innen indul a János-hegy nyergébe 1970 óta a Libegő.

A völgyek és a Svábhegy/Széchenyi-hegy vonulata között alacsonyabb, többé-kevésbé beépült hegyeket-dombokat (Mártonhegy, Istenhegy, Kis-Svábhegy, Orbánhegy) találunk. Királyi vadászterületek, majd a budai polgárok birtokai terültek itt el. A 17. század végén, Buda felszabadításakor bekerültek a várostörténelembe is, mert kedvező stratégiai helyzetük miatt itt voltak a keresztény seregek állásai. A 19. században ezen a vidéken is jelentős szőlőművelés folyt, a század második felében – különösen Jókai Mór hatására – egyre több villa épült. Betelepítését és turistaforgalmát is jelentősen előmozdította az 1874-ben megnyílt Fogaskerekű vasút.

A kerület legjellemzőbb és legismertebb részét azonban a Budai-hegyek koszorúja alkotja. A János-hegy, Sváb-hegy, Széchenyi-hegy, a Csillebérc és a Budakeszi-erdő „megfizethetetlen” természeti értéke a fővárosnak. A friss levegő forrása, és egyúttal óriási rekreációs park, változatos séta-, kiránduló-, túralehetőségekkel (gyalog, kerékpárral, síléccel és szánkóval), kilátóhelyekkel és különleges hangulatú, értékű műemlékekkel, látnivalókkal.

A Duna-Ipoly Nemzeti Parkhoz tartozó Budai Tájvédelmi Körzet – és egész Budapest – legmagasabb pontja a János-hegy, 528,16 m magas kúpjával, rajta az Erzsébet-kilátóval. A Sváb-hegy a Budai-hegység központi, átlagosan 480 m magas dolomitröge, mely északon keskeny nyereggel kapcsolódik a János-hegyhez. Buda török alóli felszabadítása után nevezték el Svábhegynek, utalva az ostromkor a hagyomány szerint itt felállított sváb tüzérségre. A XIX. század ötvenes éveiben lett egyre kedveltebb nyaralóhely, és idővel a Rózsadomb mellett a város egyik legelegánsabb villanegyedévé vált.

A Budai-hegység legnagyobb kiterjedésű, délkeleti tagja az egykori Nyék-hegy, 1860-ban gróf Széchenyi István halálakor kapta ma is használatos nevét. A fővárosiak kedvelt kirándulóhelyén a 19. század végéig csak néhány nyaralót lehetett találni, mára azonban itt is felkúszott a város szinte a hegy tetejéig. A II. világháború után itt indult meg a forgalom a Széchenyi-hegyi gyermekvasúton (korábban Úttörővasút). A hegyvonulat mögött, Budakeszi felé Csillebércet találjuk a Gyermek- és Ifjúsági Központtal.

A hegyvidék déli lankáit több völgy is szabdalja (Németvölgy, Farkasvölgy, Irhás-árok), és itt terül el a Farkasrétnek nevezett fennsík is, melynek szinte egész területét az azonos nevű temető foglalja el. Az itteni városrészek közül a legnagyobb Németvölgy, mely a 17. század végén kapta a Deutschenthal nevet, a törökök által megszállt Buda ellen itt felvonuló német csapatokról. (Magyar nevét, a német név fordításaként, 1847-től, a Dűlőkeresztelőtől viseli.)

Az itteni szántók és szőlőskertek is a 19. század második felében kezdtek beépülni. 1884-ben nyílt meg a városrészben a Magyar Vöröskereszt Erzsébet Kórháza (Sportkórház). A századfordulón települt a városrészbe az azóta megszűnt Magyar Optikai Művek (MOM) elődje, melynek helyén Buda legmodernebb negyede épült ki.

Forrás: Wikipédia

http://www.civertan.hu/legifoto/legifoto.php?page_level=2738