A magyarországi szecessziós építészet az Osztrák–Magyar Monarchia részét képező Magyar Királyságban a 19–20. század fordulóján meghatározó, a szecessziós művészethez kötődő, elsősorban magyar építészek által művelt, többféle művészeti és stílusirányzatból összeálló épített örökséget jelenti.

A magyarországi építészetben a szecesszió jegyei az 1890-es években tűntek fel először, és a századfordulós fénykort követően az 1910-es évek végére, voltaképp az első világháborúval, korszaka lezártnak tekinthető. A stílus legfontosabb hazai mestere Lechner Ödön. Az általa, valamint követői és tanítványai által kifejlesztett és művelt magyaros szecesszió mellett, részben párhuzamosan, a stílusnak többféle irányzata létezett: egyes hazai épületeken megfigyelhető a francia és a belga Art Nouveau, a német Jugendstil, a bécsi kortársak, vagy épp a korabeli skandináv és angol építészet hatása. Lechner elméleti és gyakorlati munkássága a korszak több meghatározó építésze, így Lajta Béla, vagy a Fiatalok csoportjának egyik alapítója, Kós Károly számára is fontos kiindulópontot jelentett.

Budapest európai összehasonlításban is gazdag szecessziós műemlékekben. Itt találhatók Lechner Ödön legfontosabb munkái: a Magyar Iparművészeti Múzeum, a Postatakarékpénztár és a Magyar Földtani Intézet székháza. A korszakra jellemző módon kiváló minőségű anyagokból, összművészeti alkotásként megformált épületek a Gresham-palota, az egykori Parisiana Mulató, a Zeneakadémia, a Gellért Fürdő és Szálloda. A korszak magyar szecessziós építészetének számos emléke áll alföldi és dunántúli városokban, így Szegeden, Veszprémben, illetve a ma a magyar határokon túl található Szabadkán, Nagyváradon és Marosvásárhelyen.

Forrás: Wikipédia